Tóth Tamás személyes Blogja
Versek, novellák, gondolatok, amelyek soha
nem jelennek meg máshol.
ÜLÖK MAGAMBAN CSENDESEN
Ülök az ágyon magamban csendesen,
S gondolkozom nagy dolgain az életnek.
Mikor halkan kattan az óra,
S testem megremeg.
szobámban csend honol,
Akkor térek, majd nyugovóra mikor jő a hajnal
sötét vad s komor.
Ülök az ágyon magamban csendesen
S látom remegő testét, az éjnek
Vad gondolatok elmémben keringnek,
mikor halkan dobban a szív, Félek.
Testem megremeg, és a csend egyre nagyobb.
Ilyenkor érzem csak mily fájó a magány.
Majd nyugovóra térek, mikor jő a hajnal
S nyugovóra tér a Hold a Halovány.
Ülök az ágyon magamban csendesen,
S egy árny fut a falon tova,
Felnézek, s most gondolok kedvesen
egy kedves mosolyra, melyet nem lelek soha.
S mikor érzem, hogy újra jön az álom,
Lefekszem s szemem csukódva is lát,
S érzem, megsimít, egy kéz s könnyezve azt látom,
hogy ott van s rám mosolyog, édes jó anyám.
Városom
Itt állok egy hegynek tetején,
Alant áll egy kis lakótelep
Itt, születtem és itt halok
Hol a Harica kanyarog,
Szentpéter az én helyem
Lenn alant a völgy terül el
Betonházas rengeteg,
De mégis szép hely e kis város
Itt voltam s itt maradok
Örökkön örökké gyerek.
Jaj de szép volt a kiserdő
Kár, hogy már csak romja van
S az iskola mi elkísért
Ma már csak hűlt helye van,
De csak itt érzem jól magam.
Városom e kis község,
Kicsi, de oly hatalmas ez,
Hol ha kimész a szép emlékek
Eléd jőnek, s csodaszépek
Örülsz majd, hogy itt lehetsz.
Itt minden virágnak neve van,
És minden fa bokor tiéd
Ha valaki el is veszi,
Az emléket nem veheti,
Mely ideköt örökké.
S ha egyszer bealkonyul,
Leáldozik, életem
Bármerre is vigyen a sors
Ide e városba hozván
E föld legyen nyughelyem.
Szegényfohász
Ember ki elhaladsz mellettünk.
Ne emeld kezed ránk.
Hisz mi is valahol születtünk.
Nekünk is van egy hazánk.
Mi, akik nyomorban tengetünk
S borunkat issza más.
Nincs nekünk más egyebünk
Csak egy üveg jó kannás.
Várjuk igen minden napon
A megváltó Istenünk.
Mert minekünk más nem adja meg,
Minden nap a kenyerünk.
Sokat Dolgoztunk mi sokszor
S életünket élte más
Mikor aztán több a sokból
Nőnket is elvitte más.
A gyermekünk nem ismer ránk
Mert nem voltunk jó család
Most nyomorban éldegélünk
S álmodjuk, hogy jobban élünk,
Talán még lesz majd család.
Ki, akik most kérünk, tőled
Ne húzd, el a kezedet
Nem pénzt kérünk, csak pár jó szót
Emberek vagyunk, ne feledd.
Te is juthatsz ilyen sorsra
S hidd el nekünk nagy csapás
Mi sem születtünk nyomorra,
Éltünk mégis egy halomban
S nem vár ránk messiás.
Mikor Fáj a szív
Mikor fáj a szív, vérzik, a lélek
A szemekből könnyek patakban folynak.
Kiolvad a szív, mert hideg az élet,
Emberi sorsok összeforrnak.
Egymásra találnak a szomorú lelkek.
Vérző szívek társra, párra lelnek.
Fáj a sors, de könnyebb elviselni
Ha van, melletted egy társ kit lehet szeretni.
Mert ha egyedül vagy, lelked tüze megnő
Fájdalomban élve járod, sorsod útját
De tudod, hogy téged is szeret a teremtő,
És ha viseled a terhed neked is megbocsájt.
Elfáradva hordod sorsod nehéz terhét,
Elfojtva magadban érzéseid s elméd-
Csak magában rágódik a múltadon,
S amit eddig éltél nem lesz abból haszon.
Majd élted befejezvén visszagondolsz arra,
Míg fiatal voltál s életerős,
Élhettél volna jobban s szebben
E világ útján örök szeretetben,
S mikor a szemed végleg lecsukódik,
Emlék legyél emlék mely a múltban elmosódik.
Gyermekem
Még csak egy kis pont vagy, én mégis szeretlek.
Még a nemedet sem tudom, de érzem te vagy a mindenem
Nagyon féltelek és kiáltom boldogan.
Nagyon várlak már édes Lányom vagy Kisfiam.
Anyukád a szíve alatt őrzi kis életed
De apa minden nap megérinti lelkedet.
Mesélek neked sokszor és elmondom minduntalan
Nagyon várlak már édes Lányom vagy Kisfiam.
Minden nap álmodom, veled bár arcod nem láthatom,
De tudom és érzem most is szeretlek már nagyon.
Hálát adok érted és a napba kiáltom boldogan
Köszönöm Istenem a Lányom vagy a Kisfiam.
Emlékezz
Emlékezz e versemre mindig
S ezzel együtt Reám is.
Mikor fáj a magány is
Mikor egymagadban gondolatokba mélyedsz
Mikor legjobban fáj a szíved
Emlékezz e versemre.
Emlékezz e versemre mindig
Mikor egymagadban az úton jársz
Temető mellett elhaladsz
S a füledbe ott marad
Zakatolva súgja szíved e sorokat
Lévay Józsefhez
Híres szülötte Szent Péternek
Kitől annyi vers származik,
Legnagyobb hazafi te vagy
Lévay József Te magad.
Egy pohár bor mellett ülve,
Írtad sok-sok versedet,
Itt a házad s a város
Őrzi a te nevedet.
Ott a ház is hol születtél
S Templom mit nagyon szerettél
S a város mi otthont adott,
Sajó völgye volt otthonod.
Hozzád írván ezt a verset
Remélem, el nem felejted
Isten előtt Városodért
Elmondani egy-egy verset.
Egy-egy verset, Kósza imát,
Amit lelked értünk kiált.
Hazádért, s városodért
S a reád emlékezőkért.
Kilátó
Már látom lelki szemeim előtt
Megvalósulván magadat
S égi magasságodat
Szent Péter fényes szemeként
Állasz a „mi” hegyünk tetején
S boldog, aki láthatja éjjel nappal fényedet.
Kápolnádban békét lel a lélek s a szeretet.
Szent hely leszel, mert szentek keze épít,
Kik emléke egy várost szépít.
A mi városunk áldja lépteik nyomát.
Nem lesz többé egy se ki nomád,
Él majd boldogan magasodat látva,
S kik árnyékod alatt lelnek lelkük nyugalmára.
Emlék leszel, amely ha egyszer majd megépül,
Hírünk viszi majd, a világba emlékül.
Azoknak, akik nem ismervén hazánk.
Szent Péter otthonunk hírét öregbíted majd
Minden népnek és nemzetnek igazán.
S a népek kik majd csúcsodra érnek,
S eléjük tárul e szép mese táj.
Meglátják azt, amit csak innen e kilátó,
Erkélyről lehet majd látni igazán.
Meglátják Istent és embert is ki emelt.
Az ő dicsőségére tette alapod.
S reá bízva sorsod, s sorsát hazamehet,
Hogy onnan imádkozván nézze a napot.
S nézze hová született e város minden zugát
S a völgyet hol játszott s kitől kapta kenyerét.
A földet mit megművelt s mi annyi mindent adott
S végül befogad, ha véget ér a lét.
Kivert KutyaHozzád futnék, de már nem lehet.Csendben feküdnék lábaid alatt.De nem kellettem kivertél engem.
S most kóborlok téged keresve,
Éjről éjre nézem a holdat, szűkölve,
várva hogy jössz elém.
Hogy tányérom újra megtöltöd vízzel,
s netán pár falatot adsz nékem is.
De nem teszed. Mars ki kutya, mars rühes dög
ezt kapom ki éveken át hűen szolgáltalak,
Ki védelmeztelek, ki hazatértedkor ugattalak.
Ugattam érted és ugatok másért,De nem hallod te meg semmi másért,Csak mert öreg lettem.
Szemeim elhomályosodtak, fogaim megkopottak.
bundám kifakult. Járom az út porát.
Járom az elmúlás rögös útját.
Nincs, csak egy árok hol meghúzhatom magam.
Mond hol vagy? Miért dobtál a feledésbe?
Miért nem kellettem?
Talán nem őriztem a portát?
Esetleg elcsentem néhány tortát?
Fáradok, és éhezem. Mond, nem hiányzom neked?
HA kapud előtt ülök, talán észreveszed?
Válaszra sem méltat a hideg s kopott éj.
De csitt, hallom, szólít valaki, jól hallom?
Bodri Bodri merre vagy kiskutyám,
s én csaholok tompán, éhesen, s bután.
Hisz nem te hívtál, nem te jössz felém,A halál az, a hideg és kemény,Testem megremeg, szemem lecsukom.
Látod, ez vagyok ez lettem én,
csak egy kivert kutya a világ közepén.
Kutya
Mikor megszülettem sokat néztél engem.
Anyám csecsén lógva elvettek egyszer csak,
Hozzád kerültem. Te lettél az új családom.
Felelősöm, anyám, barátom.
Hűséget ígértem neked. S te ugyan ezt ígérted nekem.
Mikor a parkot jártad boldogan csaholva szaladtam
Követtem lépted minden nyomát,
S a fát melyet eldobtál, lihegve, rohanva tettem le eléd
S te megsimogattad fejemet, elégedetten mondtad.
Okos vagy! S adtad kenyered jutalom gyanánt.
Erdei utakon ott voltam veled, csaholva, ugatva
Elkergettem a Mókust is. Ó milyen bolondos voltam.
Akkor még volt. Volt ételem, meleg kuckóm,
Helyem az asztalod körül. Mikor ettél,
Ott ülhettem, hátha leejtesz egy falatot.
De megöregedtem. Nem szaladtam már,
Nem hoztam vissza fádat, nem kergettem mókusod.
S te látván gyötrelmemet, nem figyeltél már rám.
Nem adtad jutalmul kenyeredet, nem simogattad
Dicsérve fejemet. Nem kellettem már neked.
Egy nap aztán megkötöztél és ott hagytál az út szélén
Néztem utánad könnyes szemekkel, várván hogy visszafordulsz
De csak a szomorú tudat maradt nekem. Mikor még
Fiatal kis eb voltam, s játszhattál velem.
Nem voltam ily kivénhedt hasznavehetetlen.
Akkor kellettem még neked, minden nap megsimítottál.
Ma már nem kellek mikor, csak a gondod lenne velem.
Ma már teher vagyok, könnyes szemmel szomorúan
Törődtem bele a sorsba. Kivert lettem, kóbor és öreg
Nem kellek már senkinek, elpusztulok s mindennek vége lesz.
Elfeledték, mikor hű voltam, mikor őriztem a házat,
Mikor elkergettem, a macskát, postást, erdei mókuskákat.
Mikor visszahoztam az elhajított botot.
Mikor nyelvemmel csókot nyomtam barázdált kezekre.
Ma már csak száműzött vagyok, rúgnak kedvükre.
Lassan elfáradok, egyre nehezebb minden
Bundám kifakult fekszem az út szélén,
Jönnek, mennek nem törődnek velem
Lassan mély álomra csukom le a szemem.
De te tudod mi voltam, neked, Barát, hű társ,
Maga a szeretet, vagy csak egyszerűen, kutya ki nem kell már neked.
56.-Margójára.
Te nagy harca nemzetünknek
Ahol annyi vér ömlött,
Mint tengerbe a folyó.
Hol repült száz és száz golyó,
Egy volt a szív és egy a vér
A szabadságért ki él s remél
Harcra kell bár szüntelen,
szembenéz a halállal bűntelen,
A hazáért hol sok áruló,
Büntetlenül él s remél.
Te nagy harca nemzetünknek,
Hol van igazságod?
Miért engedtél meg sok gazságot
A gaznak, kik közül sok lezárta már szemét,
De köztünk él még annyi sok szemét.
Akik nem rohadnak börtön falai között.
Akik között nem volt megkötözött,
Akinek nem mondták KUSS.
Elárulsz vagy pokolra jutsz,
S a szabad létből kiábrándulsz.
Te nagy harca nemzetünknek,
Hazaárulók martaléka lettél.
Hamis bírók ítéletébe vesztél.
Hol a hatalom volt,a fő gonosz.
Százezer halott vére
Kiált fel a nagy messzeségbe
Igazságot nekünk elvtársak
Igazságot a hazának.
De süket füleket találnak e szavak
Isten előtt titokban nem marad, gaztetteitek sora.
Te nagy harca nemzetünknek,
Nagyurak közt örömünnep
Kik húztak annyit a kötélen
Hogy lehulljon magyar vérem
Megannyi magyar testvérem.
Nagyurak lám mit tettetek
Eladtátok a lelketek
S hazaárulók lettetek,
Remélem a pokol tüzén
Sosem nyugszik a lelketek.
Egy magányos öreg Karácsonya
Élt egyszer egy ember Öreg és magányos,Karácsony tájékán, szeretet hiányos.Nem volt, aki néki ajándékot hozzonS ki a lelkébe erőt s reményt adjon.Úgy gondolta egy nap, Visszamegy az égbeS számon kéri urát mi az az ok kérdte?Mi az oka annak, hogy egyedül adok deKarácsony ünnepén magányomban vagyok.Mi az oka annak, hogy nem kaptam semmit?Még csak egy jó szót se, egy kis újj nem sok, ennyit?Felelt neki az Úr álmában megadva,Válaszát őnéki meg sosem tagadva.Azért vagy magányos mondta pedig nékiMert, a szeretetet hiányát csak magányos érzi.De nehogy azt gondold sosem kaptál semmit?Hisz minden nap kapsz tőlem jóból valamennyit.Kegyelmet törődést, s megannyi jóságot.Hisz érted születtem s váltottam világot.Érted támadtam fel s éltedre vigyázokCsak nem veszed észre mert szíveden a bánat,Oly sokszor borít a szemed elé fátylatBár nem lehetek veled, teljes test valómbanDe ha hiszel bennem, s tudod nem valótlan,Melyet rólam hallasz minden évben egyszerMegszülettem érted is egy hideg téli reggel.Éjféltájt lehetett, s megjelent egy csillag,Mely jelképezte akkor, hogy a kegyelem itt nagy.Hogy Isten az ő fiát elküldte a földre.Megváltani minket most és mindörökre.Én vagyok ez gyermek ki most álmodban szólokHiggy és bízzál bennem hidd, nem rosszat mondok.S ha minden nap egyszer imát mondasz nekem,Az életedet, meglásd teljesebbé teszem.Enyhítem majd neked magányod óráit,Barátra lelsz bennem, hisz nekem ez számít.Ha engem, Jézusodat, barátként szereted,Kegyelmet kapsz tőlem s örök szeretetet.Társad leszek eztán s mindig veled leszek.Felébredt hajnaltájt most az öregember,S érezte a szíve megtelt szeretettel.Félelmet és magányt nem ismerte többé,Hisz tudta megváltották most és mindörökké.Érezte, hogy lett néki egyetlen barátja.S minden nap hozzá szólt egyetlen imája.S ez az ima ez volt, ne hagyj el Jézusom,Legyél minden napon barátom Krisztusom.Veled jobb lett minden s ez nem csak talány,Hogy benned bízva múlt el a fájó s bús magány.S ha most te itt lennél mit adhatnék neked?Aranyat s ékszert nem, csupán szeretetet.Egyet tudnék adni szívemnek melegét,S ekkor egy hang így szólt Nekem az is elég.Kérdé a kis öreg, ki vagy kérlek felelj.Az vagyok ki éjjel kérdésedre felelt.Urad vagyok tehát megváltó Istened.Hisz nem csak a mai nap vagyok itt s most veled.Minden nap érzed majd jelenlétem mától,Csak ne gondolj annyit a bús magányra máskor.S ekkor ezt mondta a bölcs öreg ember.Arcán lecsöppenő két fényes könnycseppel.Mától nem magányos többé a karácsony.Mert meglátogatott az én legjobb barátom.Jézus köszöntelek kérlek térj be hozzám.Fogadd el a szívem és őszinte imám.Legyél a társam legyél a barátom.S minden embernek ezen a világon.Karácsony napján nektek ezt szívemből kívánom.SzerelemMikor azon gondolkodsz, milyen lehet vele egy óra.Mikor hajnalban még nem térsz nyugovóra.Mikor vele képzeled el a végtelentAkkor érzed csak igazán mi a szerelem.Mikor vele álmodsz s mellette ébredsz minden nap.Mikor sötét szemeinek látványa megnyugtat.Ha sötét haját simítod, illatát érzed,Akkor érzed csak, hogy”Ő”a végzet.Ha veszekszel s megbánod tetteid,Ha bánatos vagy, de mosolya rögtön felvidít.Ha karjaidban alszik egy hűvös hajnalon.Akkor érzed igazán, szereted örökké nagyon.Ha minden napon, percben, és éjjelen.Nevét suttogod, szüntelen.Ha sírni tudsz egy fájó dallamonAkkor tudod meg, szereted és hiányzik nagyon.Ha meglátod s szíved rögtön verni kezd.Ha neked adja szívét és az életet.Ha gyermeket szül és felveszi a nevedet.Akkor tudod meg, hogy ő is nagyon szeretett.Gondolsz e rám?
Gondolsz-e rám, mikor eljő a csöndes alkony?
Mondasz e értem csöndben imát?
Miközben ágyadon magadban ér a hajnal,
Érzed a szíved, mennyire fáj?
Gondolsz- e rám, mikor magányos estén
Könnyeid hullnak, de nem vagyok én,
Érzed e milyen fájó a holnap
Hisz tudod, s tudom, már nem vagy enyém.
Gondolsz-e rám mikor zúgnak harangok?
A templom tornyában úgy dél körül.
S érzed e azt milyen fájdalmas érzés,
Asztalhoz ülni ebédre egyedül.
Gondolsz e rám, mikor erőket járva
Meglátsz, egy padot s arra leülsz.
Merengve nézel az őszies tájra,
Remélve valaki melletted ül.
Valaki, akinek nevét most hallod,
A fák susogása a szél szava Ő.
Bár nem láthatod, mégis simítja arcod
Hűs keze szellő, arca a kő.
Egy kő csak melyre a neve van vésve
Most mégis olyan mintha élne a táj
Madarak dalában, hozzád szól csendben
Ugye, hiányom mennyire fáj?
Hát gondolsz e rám mikor eljő a az alkony,
Mondasz e értem csöndben imát?
S már nem is oly magányos a hajnal
S talán a szíved sem annyira fáj.
Csillagok útján!
Csillagoknak útjára léptél
A szél vitte messze utolsó szavad.
Elhagyván a házat amit úgy szerettél
És akikért éltél a családodat.
Csillagoknak útjára léptél
Fájdalmas a könny mely utadon kísér.
de tudd szívünkben örökké élni fogsz
És mosolyod a szívünkben mindörökre él.
Csillagoknak útjára léptél.
Messze visz az út mely a végtelenbe tér,
S te lassú léptekkel távolodsz tőlünk
Istenhez ki téged addig is kísér.
Csillagoknak útján fényes már az út.
Nem láthatunk de lelkünk érzi létedet.
Hogy úgyanúgy fogod a két kezünk mint egykor
Mikor még mi is mehettünk veled.
Csillagoknak útján sok szerencsét neked
Szívünkben őrizzük emlékedet
S most könnyes szemekkel intünk búcsút neked,
Legyen helyettünk Isten veled.NŐNAPRA
Ó Szép tavasz, sok nyíló virága.
Hulljon szírmotok a Lányokra, Nőkre, Anyákra.
Kik nekünk életet, szerelmet adtak,
Értünk férfiakért sokat fáradoznak.Köszönetet zengünk lányok, anyák, nektek.
Hisz nélkületek nem lenne, élet az élet.
Az életünk támaszai, virágai vagytok.
Hát viruljatok csak és el ne hervadjatok.Szépséges, szép tavasz, vidd hírül a világnak,
Hogy ma ünnepeljük a Nőket, lányokat, anyákat.
Hogy nem tudjuk nekik sokszor megköszönni,
A szeretetet, törődést, melyet nem adhat más senki.Isten, ha hallod szívbéli imámat,
Álld meg a Nőket, Lányokat, Anyákat.
Hogy még soká nagyon soká zengjük.
Köszönjük nektek, hogy élhetünk.
Miklós Napján!
Kitekintek az ablakon a zúzmarás fákra,
S látom letűnő Fiatalkorom.
Valaha más volt a sors s más van már ma,
S már magam sem tudom, mi volt egykoron.
Mikor még gyermeki fejjel örvendve vártam,
A nagyszakállú öreg dörmögő urat.
Ma már gyermekem várja, örömmel eltelvén,
S én látom letűnő Fiatalkoromat.
S ha kitekintek este a vén szoba ablakán,
Szemben sok kisgyerek örvendve mosolyog.
S megszívván pipámat füstjében merengve,
Szememből a könnyem lassan kicsorog.
Hiszen eszembe jutott a boldog gyerekkor,
Mikor nem volt kenyér, vagy nem volt tüzelő,
De én mégis boldog voltam, hisz tervezgettem mindig
Milyen lesz majd felnőttként a szebb s jobb jövő.
S ha ismét eljő Szent Miklósnak, napja
Újra kinézek a régi ablakon,
S örömkönnyel látom, hogy egy- egy gyermek kapta
Szeretettel az én, kedves csomagom.
Melyet Miklós vitt el, kérésemre nékik,
Mert gyermekek ők, is mint voltam vala én.
S e kis csomagok tartják meg a hitet, ahogy régen,
Hogy míg a világ- világ marad, mindig van remény.
S este nyugovóra boldogságban térek,
Mert tudom a lelkem újra adhatott.
Egy évben egyszer lesznek nagyokból a kicsik.
S kicsikből nőnek vissza a nagyok.
Amikor felkel a nap. (18 +)
Amikor felkel a nap és beragyog a csukott ablakon,
Ott ölel akkor két karom, s meztelen testedet rámteszed.
Lábaid átrakod lábamon, s tüzes ágyékod érzem magamon
Lüktetsz s szívem zakatol, mert tudom enyém vagy valahol,
a szívem sarkából figyelsz engem, s lázadó tekinteted keresem,
De nem lelem sehol, mert nem, -nem vagy velem.
Álom vagy csupán, s mikor felébredek, keresem kezedet,
Feszes és szép melleid mellett nem lelek szebbet,
De te csak nevetsz, és szertefoszlik örömem.
Nem kedves te semmiről nem tehetsz,
Én engedtem neked, hogy lelkem elvegyed,
S szívem megmérgezd szerelem méreggel.
Ajándéknak hittelek, de most már nem kertelek,
Hisz, átok vagy te az élet folyamán, hajótörött csodalány,
Mert hallottam szirén énedet, s csengő bongó éneked,
Elvarázsolta lelkemet, s hajómra felvettelek.
De csakhamar kiderült, hogy két szép szemed bogarában,
Hazugság öröme ül, s szép éned tovarepül.
Amikor felkel a nap, s beragyog a csukott ablakon,
Ott ölelt akkor két karom, de nem tudom miért engedtem neked?
Mert meggyaláztad lelkemet, s én meggyalázom testedet,
Csókjaim nem teremnek neked, csak megvetésem halk szava szól,
Nem vagy többé se szép se jó csak eldobható rongydarab.
S az élet folyamán elbocsátalak.
Krisztus a Kereszten
Isten küldött, megszülettem
Kegyelméből ember lettem
De vajon mit vétettem?
Mondta Krisztus a kereszten.
Embereket gyógyítottam.
Holtakat feltámasztottam.
Nem vétettem senki ellen.
Mondta Krisztus a kereszten.
Leköptek és ostoroztak,
Rúgtak, vertek, megaláztak,
Azok kiket úgy szerettem,
Mondta Krisztus a kereszten.
Ötezreket vendégeltem.
Mégis megtagadtak engem,
E-sorsot mért érdemeltem?
Mondta Krisztus a kereszten.
Fájdalmam már egyre nagyobb,
Testemből a vérem csorog.
Atyám miért hagytál el engem?
Mondta Krisztus a kereszten.
Elérkezett már az óra,
Atya jött a hívó szóra,
Megváltotta, s halkan, csendben
Halt meg Krisztus a kereszten.
Levették hát törött testét,
Sziklasírba elhelyezték.
Tanítványok sírtak csendben,
Nincs már Uruk a kereszten.
Mint az előre megmondta.
Nem marad benne a sírba,
Feltámadott, harmadnapra.
Halált, poklot eltaposta
Lopott csók a kastélyban.
Szép nyári délután,
Kertedben virágok hada.
Szép nyári délután,
Lelkemben szerelem szava.
Megtettem, amit szívem diktált.
És éreztem nem lehet másképp
Csókom, kértem s kaptam tőled,
Ez volt nekem szép ajándék.
Kertedben a fák alatt,
Loptam el édes csókodat,
S lelkem nyugodásra tért.
Mert nyugtatott a pillanat.
S ha majd jön a tél, a hideg fagyos,
Hóesésben sétálva, szemem ismét reád ragyog,
És Megállván a vén fák alatt,
Lopom majd édes csókodat
De szeretnék!
Egyszer szeretnék eljutni oda
Hol oly sokan laknak fénylő ruhában.
Egy országba melynek Isten az ura,
S mindenki élhet ott nagy boldogságban.
S mikor felhangzik a mennyei hang,
Glóriát énekel a sok drága lélek.
És mikor felragyog a fényes telihold,
Annak sugarán vissza hazatérek.
ÉS elröppen az álom elmúlik az éj.
S emlékemben él a sok drága lélek,
Kikkel találkoztam az éj közepén,
S fenn az országban boldogságban élnek.
ÉS szemem elé jön az éjszakai látkép
A fülemben felzúg a hangos Glória.
ÉS mikor a szívem hevesen verni kezd
Megáll mellettem Istennek fia
ÉS int ne szólj erről senkinek se gyermek
Mert ezt csak az láthatja aki elhiszi azt,
Hogy ha az életnek vége, majd lesz egy ország,
Aki minden jó s rossz lelket magába fogad.
Na de látni nem fogja más csak az ki bűnös volt,
De szíve hazatért a mennyei szóra.
Te azért láttad mert valaki volt,
Ki azt kérte láthasson még egyszer újra.
S az azt kérte tőlem hosszú imájában,
Hozd el nekem még egyszer drága Jézusom.
Hogy lássam, s öleljem újra szeretettel,
Ez legyen nekem a mennyei jutalom.
S mikor a hajnal jő búcsút vegyek tőle,
S egy holdsugár Vigye tőlem majd haza,
Mert, a szeretet nem múlik akkor sem,
Ha neked itt neki pedig immár ott az otthona.
Reménytelen szerelem!
Vágy mi újra éltet,
Egy szempár, mely lelkembe égett.
Egy mosoly mely mindennél több lehet,
Reményvesztett lelkem vígasza lehet.
Fogvatart az érzés mikor látom őt,
Fogvatart a vágy miből merítem erőm.
De tudom jön a hajnal, s lám elszáll az éj,
S végetér az álmom, mely oly csodaszép.
Majd reggel felébredve oly szelíd a táj,
S átélve a hajnalt jajj valami fáj.
Látom magamelőtt szép tekintetét,
S csókja után vágyom bár nem lehet enyém.
Újra jő az este újra jő a vágy,
Álmaimban látom, hogy mosolyog rám.
De újra jön a hajnal s felragyog a tény,
Bárhogy is kívánom, nem lehet enyém.
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Angyal!
Egy angyal ült az ágyamon
Kezembe betette szép kezét,
S fülembe súgta nesztelen,
Szavainak ígéretét.
Jöjj, velem ifjú jöjj velem,
S elviszlek én e föld felé,
Hol mennyei glória terem,
S nem érződik a szenvedés.
S az angyal itt ült szüntelen
Szeme a két szemembe néz,
Megfogta csöndben két kezem,
És elmúlt egyszer a szenvedés.
S csodás tájakra vitte lelkemet,
Hol felharsan az égi harsona.
Kaput nyitott az én Istenem,
Ki már várt, mert ez lelkem otthona.
Fehér ruhába öltöztetett
S éreztem most már ez az otthonom.
Arany glóriát adott nekem,
S csendben csókolt engem homlokon.
Örülök, hogy itt vagy már fiam,
Vártam már rég igaz lelkedet.
Mert tudtam, büszkén viseled majd,
A földön kapott keresztedet.
Eltűrtél kínt és szenvedést,
De jutalmadat érte elveszed.
Míg tested csendben pihen lenn,
Én idefenn őrzöm lelkedet.
Bűneidet megbocsátom én
Szemeid letörlöm jóságosan.
Tovatűnt már minden mi rossz volt
Pihenj csak pihenj szépséges fiam.
Angyalok közé új lélek költözött,
És úgy őriz minket most már idelenn.
Fehér aranyló ruhába öltözött,
És jutalmul megkapta a boldog végtelent.
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Tanulj.
Tanulj meg élni nélkülem.
Mert ki tudja, meddig lehetsz velem.
Ki ad garanciát, ha egyszer kialszik a láng
Lelkem izzó lángja.
Hol lelsz majd társra, hű barátra?
Tanulj meg élni. Égni.
Mert ki tudja hol ér véget a varázs,
Kialszik a tűz, de marad a parázs,
Mi ha szellő fújja,
Lángra kap, s fellángol újra.
Tanulj meg élni. Küzdeni.
Mert minden nap egy újabb küzdelem,
S te újból felkelsz, robotolsz szüntelen,
Magadért tedd,
Mert hálád nem lészen semmiért.
Tanulj meg élni. Szenvedni.
Szenvedéllyel szeretni,
Mert csakis a szeretet adhat életet.
Az életnek,
Mely belőled vétetett.
Tanulj meg élni. Bízni.
Bízva tekinteni az újabb napra,
A fűre, a hajnali harmatra.
Illatos fákra.
Az elalvó késő őszi tájra.
Tanulj meg élni. Szeretni.
Szerelmesen mindent megölelni,
Mindenkit imádni, keresni,
Egyet mindennél.
Mindenkinél jobban szeretni.
Tanulj meg élni. Hinni.
Hinni magadban az úrban,
Hisz te vagy Ember a jelenben-múltban.
A tudományban
S a végső állomásban, a halálban.
Tanulj meg Élni. Látni.
Az emberek szemében a jót, s rosszat.
A földi gonoszt, mely jót nem hozhat.
A politikát, háborút,
Mely mindeneket eltaposhat.
Tanulj meg élni. Gyűlölni.
Mert a szeretet, gyűlölet is egyben.
Önmagad iránti hűséged kudarca,
Szíved egy másik arca,
Ne takard hát soha el, ki érdemi haragod.
Tanulj meg élni. Megbocsájtani.
Ki megbánja vétkét veled,
Bár a bűnét sose feledd.
Add kezed.
De ne feledd, Vétkezett ellened
Az errefelé ismeretlen színesfém szobra.
Talapzatán áll komoran egy alak,
Ki évek óta réved a messzi tájba,
Nem lát nem hall, vagy csak azt hiszi
Ki minden napon megcsodálja.
Egykor a város éke volt.
Megszürküllött koronája,
És hogy fém volt kívül belül,
Ez volt az egyetlen hibája.
Éjről éjre aztán leszállt,
Tagjait jól átmozgatta,
Mesélt sokat fának, fűnek,
Arról, aki őt alkotta.
Nemes mester volt ki őt,
Gonddal formálgatta szépen,
Mert érezte, hogy ez lesz majd
A legszebb műve életében.
S a szobor állt a talapzaton,
Átadta, őt hű gazdája,
Hogy hirdetvén nevét, egykor
Egy szép város megcsodálja.
De a gazdája sem tudta azt,
Hogy műve él, és lelke vagyon.
S éjről éjre leszáll kicsit,
S megpihen a talapzaton.
Mesélte most fának, fűnek,
És sok alvó nyugvó háznak,
Milyen jól érzi itt magát,
Hol gyerekek hahotáznak.
Reggel köszön, s megölelik,
Délután int, de nem látja,
Sok kis lurkó ki már várta,
Hogy bezárjon iskolája.
Egyszer aztán jött egy új nyár.
A gyerekek elköszöntek,
S a szobor hiába várt,
Nem jöttek már hozzá többet.
Bezárták az iskolát,
S kopár marad az udvara
S a szobor csak várt, és várt.
Így múlt el tele és sok nyara.
Este aztán újra leszállt,
S nézett a csillagos égre
S szeme elé képekbe jött
Sok, sok évnek sok emléke.
A szobor most életében
Először érezte azt,
Hogy nem jön többé ide senki.
Teljesen egyedül maradt.
Vádlón nézte, most a tájat.
Felállt s csendben sétált egyet.
A fák büszkén meghajoltak,
Mert tisztelték azt az egyet.
Ki velük volt a kezdetektől
S nem búcsúzott tőle senki.
Hát lehet azt a sok- sok évet,
Olyan könnyen elfeledni.
Az egyik fa megkérdezte,
Öreg jegenyefa volt ő.
Mi a baj kis szobor barát,
De nem válaszolt akkor ott Ő
Elsétált egy pár méterre
Felnézett a jegenyére,
Nagyot sóhajtott és akkor,
Könnyek szöktek a szemébe.
Lám kő szíve kiengedett,
Nem volt többé maradása,
Megölelte most a vén fát.
S visszament a talapzatra.
Hajnalodott és a szobor,
Elfoglalta régi helyét.
Hogy néma csendben várja újra
Víg tanévnek víg kezdetét.
De reggel furcsa zajra ébredt.
Gépek jöttek a ligetbe,
S talapzatát körbe ásták,
Nem kell többé öreg teste.
Feldobták egy kis autóra
S elvitték a nehéz testet.
Raktár mélyén pihen most már,
De öreg szíve nem pihen meg.
Minden nap, ha jő az este,
Elcsendesedik a város.
Az öreg szobor felkel újra,
És érzi mennyire magányos.
Kimegy most az épületből,
Feltekint a magas égre
Nagyot sóhajt újra s újra
Könnyek szöknek a szemébe.
A kastély grófja
Leszállt az éjmadár
A gróf ágyasára várva
Kitekint a kastély ablakán.
Csönd van valami neszt hall az éjben
Felnyög a kéjben a vágy.
Este a bál után
Megfáradt nők az éj homályban
A gróf szobája előtt,
Bebocsátást várva s kérve
Nem kapnak kegyelmet ők.
S a gróf nekikezd az éjnek,
Sorba jön a sok nőalak,
S kényeztetik uruk vágyát
S melegítik hajnalig ágyában a kéjurat,
Megtagadva vágyukat.
Reggel aztán eltűnik mind
S újra kezdődik a nap
S a kéjúr elégítve felkel
S minden szolgát odarendel
Tüntetni a nyomokat.
Este aztán újra bál van,
Betér a sok nőalak
S álarc mögött kacérkodva
Csábítják a nagyurat.
De mindközül csak egy marad.
A vén komédiás
Üresen áll most a cirkuszi sátor,
És a bohóc a porondon magányosan áll.
Üres a nézőtér elmúlt az álom,
Végetért a taps, a szép előadás.
A bohóc most érzi vége a számnak,
Piros orra alatt búsan mosolyog.
Pár perce még tapsviharban állt ott,
Hol most üresek a kopár széksorok.
A cirkusz igazgató lép a porondra,
S nevetve rikkant, hé te bohóc!
Vedd le a ruhád, mosd le a sminked,
Vége a dalnak tűnj el legott.
A bohóc most érzi vége a számnak,
Lehullt a függöny, nincs előadás.
Egyszer még visszanéz, a szinpadra búsan.
És házába ballag a vén komédiás.
Fekete hétfő!
Fekete hétfő volt, mikor lelki szemeimbe nézett két gyönyörű szép szemed.
Fekete gyásznap lett, mert szemedben láttam a szomorú végzetet.
Fekete könnyem hullt, a fehér hóra a tiszta szűzi éjszakán.
Fekete lett minden, mert tudtam voltál, s leszel még egyszer talán.
Fekete hétfőn mondtad nekem lelked szomorú végső szavait.
Fehér választ vártál de feketét adtam neked, s tudtam jól megbánom én.
Fekete estén adtam neked, lelkem fehérbe öltözött virágszirmait.
Fekete hétfőn mondtad nekem, ég veled, valahol jobb hogy nem vagy itt.
Feketévé vált minden mi fehér igaz és szép volt énnekem.
Feketévé vált, a lelkem s hideg kopott lett nehéz éjjelem.
Fekete szemeim előtt láttam ragyogó és szomorú arc vonásaid.
Fekete hajnalon ért a felismerés hogy könnyben úsztak gyönyörű szemeid.
Fekete hétfőn mondtam el neked, szívem buja s bűnös vágyait.
Barátságnak képzeltem a szívünkben lévő vágyak pajkos szálait.
De te leírtad nekem mit addig már százszor beszélt át halk szavunk.
Fekete hétfő lett a napból, mikor elhagytad közös barátság utunk.
Fekete gyásznap lett, mikor búcsút intett nékem két kezed.
Fekete hétfői nap volt, mikor végleg elveszítettelek.
Tudom hiába már minden igaz szó s fájó könny neked.
Hazugnak hiszed, én tudom nem az, valahol mégis vétkeztem ellened.
Fekete hétfő, marad mindörökre nékem ez a nap.
Mikor elveszítettem végleg, igaz s tiszta barátságodat.
Fülembe csengenek utolsó szívemet tépő szavaid.
Magányosan telnek majd a napok mert hiába létezel, nekem már nem vagy itt.
Nem feledem sohasem gyönyörű szemeid csillogó mosolyát.
Nem feledem sosem, barátságunk kezdetét, s halkan kacagó hangod mámorát.
Mely ambróziaként oltotta vágytól égő lelkem bűnös szomjait.
Tudtam bűn mégis kimondtam neked, sötét lelkem bűnös de tiszta vágyait.
Így lett ez a nap mindörökre a fekete hétfői nap nekem.
Így maradt mindenkorra vígasz nélkül a sötét, bűnös, megrepedt szívem.
Így lett sötét a nap, a hold, s a fényes csillag milliók hada.
Így cseng füleimben az utolsó napunk neve, fekete hétfő fekete hétfő...
Csók a hóesésben!
Két szép szemedbe néztem, s kértem.
Csókodat én a Hóesésben,
Rám néztél és én rád néztem,
És csókoltál a hóesésben.
Az utcán jártunk kéz a kézben.
Te rám néztél és én rád néztem,
Majd halkan csendben loptunk szépen,
Egy csókot kinn hóesésben.
Térre értünk kéz a kézben.
Egy padra ültünk nagy serényen,
Te rám néztél s én rád néztem,
És Csókoltál a hóesésben.
Hazamentünk át a téren,
Mosolyogtál reám szépen,
A szemedbe mélyen néztem,
S csókot adtál búcsúképpen